2021. április 20.
A Dunántúli-középhegység Magyarország legnagyobb összefüggő karbonátos összlete, mely a Duna jobb partján, több mint 270 km hosszan terül el. A terület jelentős szerepet lát el a hazai vízellátásban, az 1990-es évek előtt pedig a hazai bányászat karsztvíz elleni küzdelmének színtere volt, közel ötven éven keresztül.
A kőszén és a bauxit kitermelése hazánkban már azelőtt elkezdődött, hogy a kommunista propaganda a „vas és acél országává válást” tűzte volna ki elérendő célul, de a negyvenes-ötvenes években jelentősen fellendült ezen ásványkincsek bányászata. A termelésnek a karsztvíz szintjének elérése sem szabhatott gátat, ám az egyre mélyülő bányákban mind gyakrabban kellett vízbetörésekkel szembenézni. A probléma megoldása a karsztvíz passzív és aktív módú távoltartása lett, vagyis a vízbeáramlások elzárásával, majd a vízszint csökkentésével kívánták biztosítani a bányaművelés folytonosságát. Hosszú távon csak a regionális rendszerbe szervezett, nagy hozamú szivattyúkkal végzett karsztvízszint-süllyesztés bizonyult eredményesnek.
A kitermeléssel egy időben fejlődésnek indult a megfigyelő-hálózat is, mely a környék felszín alatti vízkészlet-szintjének alakulását monitorozta, ezekben jól nyomon követhető, hogy a dorogi, tatabányai, kincsesbányai, várpalotai és nyírádi vízkiemelések hatása a kitermeléstől akár több mint ötven kilométer távolságban is érezhető volt. A rendelkezésre álló adatok és modellek lehetővé teszik a felszín alatti vízadó jobb megismerését, így értékes információk nyerhetően a vízellátásban ma is fontos szerepet betöltő területről. A hosszú időtartamú és nagy hozamú termelés olyan adatsort biztosít az ezzel kapcsolatos kutatásokhoz, amelynek más módokon való megszerzésére nincsen lehetőség, így a mai kor kutatóinak is igen fontos ezeknek a történetileg távolabbi, de földtani szempontból aktualitásukat el nem veszítő információknak a feldolgozása.